3D tévék: A jövő, ami porosodva végezte

Amikor a 3D technológia végre becsapódott a nappalinkba néhány évvel ezelőtt, olyan érzés volt, mintha a jövőbe ugrottunk volna egy rakéta-hátizsákkal, amit tiszta sci-fi üzemanyag hajt. Ez nem csak valami újabb kütyü volt, mint az okostávirányító, vagy egy képernyő, ami hajlik, mint egy Red Bulltól felpörgött jógaoktató. Nem, ez ígéret volt – ünnepélyes fogadalom, hogy többé nem csak nézzük a filmet, hanem benne élünk. Átszállunk az Avatar világán, elsüllyedünk a Titanicon, és együtt robbanunk minden egyes Michael Bay-féle tűzgömbbel. Mindehhez csupán egy tévé kellett, ami többe került, mint a konyhád, és egy napszemüveg, amiben úgy festettél, mint egy olcsó sci-fi statiszta.
Aztán – huss, eltűnt. Három év múlva ezek a csodadobozok úgy szívódtak fel a boltokból, mintha az 51-es körzetből visszarendelték volna őket az idegenek.
Pedig minden a moziban kezdődött. Az 1950-es években, amikor még fekete-fehér volt a világ, a cigarettareklámok pedig menők, a nézők kezébe nyomták a hírhedt piros-kék papírszemüvegeket. Imádták – rövid ideig. De a képminőség olyan pocsék volt, hogy még a kutyák sem vették fel őket.
Aztán jött az Avatar. A kasszák gyorsabban teltek meg, mint Elon Musk önbizalma, és hirtelen mindenki 3D tévét akart. Samsung, Sony, LG – mind bedobták a piacra a saját csodáikat, mintha ezzel gyógyítanák az unalmat. Ha nem volt 3D készüléked hárommillióért, gyakorlatilag szegény szeretője voltál a kétdimenziós bánatnak.
Kivéve, hogy… nem egészen. Mert amikor végre hazacipelted ezt a drága technocsodát, és bekapcsoltad, jött a kijózanodás. Szükséged volt szemüvegre. De nem akármilyenre. Olyanra, ami fejfájást okozott, gyorsabban lemerült, mint a kitartásod az edzőteremben, és mindig eltűnt a kanapé mögött, pont amikor végre elkezdődött volna a film.
És még ha mindent jól csináltál is, kiderült, hogy az emberek harmada egyszerűen nem látja a 3D-t. A biológia közbeszólt: „Üdv, de… nem.” Valaki csak halványan érzékelte, mások egyáltalán nem. Aztán jöttek a fejfájások, a hányinger, meg az a gyanú, hogy talán – csak talán – mégis jobban jártál volna egy könyvvel.
Mire beszerezted a tévét, a szemüveget és az ibuprofent, rájöttél, hogy ez a „másik dimenzióba merülés” három animációs filmre, pár rosszul átkonvertált akcióra és az ESPN 3D baseball-közvetítéseire korlátozódik. Hiába volt a nagy felhajtás, ha a Transformers 3D-ben kb. olyan izgalmas volt, mint a patikában sorban állni, ott már tényleg valami nagyon félrement.
És a tartalom? Sosem érkezett meg igazán. Kinek érné meg csak 3D-ben gyártani, ha a 2D is jó, és nem forralja fel az agyad? A stúdiók feladták. A tévécsatornák kiszálltak. Még a Blu-ray 3D lemezek is ott porosodtak a polcokon, mint a felejtett fagylalt a munkahelyi nyomtató mellett.
És épp amikor a 3D-ben már-már újra lehetett volna hinni… jött a 4K, meg a HDR. A tévéd most már olyan éles képet mutatott, hogy a hírolvasó pórusait is láttad. Szemüveg nélkül. Hányinger nélkül. És – láss csodát – az emberek ezt választották.
A gyártók, akik épp most öntöttek bele egy kisebb nemzet GDP-jét a 3D fejlesztésébe, ott álltak a raktárakban halomnyi eladatlan szemüveggel, tévével és vállvonogató vevőkkel: „Tudjátok mit, maradok inkább a jól bevált 2D-nél.”
2017-re a 3D tévék hivatalosan is halottak voltak. LG, Sony, Panasonic, Philips – mind azt mondták: „Ennyi volt.” Az alapmodellek visszatértek a 2D-hez. A szemüvegek kihaltak. És senki nem hullajtott könnyet értük.
Csak az IMAX tartott ki, ragaszkodva a 3D-hez, mint egy nosztalgikus nagyszülő – főleg mert senki sem akarja bevallani, hogy 15 eurót fizetett azért, hogy két órán át csak kellemetlenül érezze magát.