Nyári hőség, aszfalt és optikai csalódások: Elhiszi-e a modern autó a délibábot?

A legtöbben találkoztunk már vele a júliusi forróságban: a távolban csillogó „tócsát” látunk az úton. Tudjuk, hogy csak illúzió. A forró aszfalt fölött rétegződő levegő megtöri a fényt, így szemünk vizet lát ott, ahol valójában nincs. Az emberi agy végül felismeri a csalódást, de mi a helyzet az autókkal, amelyek „szemei” kamerákból és szenzorokból állnak?

A gépi látás algoritmusait nem téveszti meg az optikai csalódás. A kamerák pontosan azt rögzítik, ahogy a fény beesik, vagyis a csillogó foltot ugyanúgy látják az aszfalton. Hogy ezt a foltot veszélyként értelmezi-e a rendszer, az már a mögöttes mesterséges intelligencián múlik. A gépi tanulási modelleket arra tanítják, hogy a vízfelület tükröződését megkülönböztessék a száraz aszfalt mintázatától: színeket, kontrasztot, szimmetriát elemeznek. Emellett egymás utáni képkockákat is összevetnek: az igazi pocsolya helyben marad, míg a délibáb közeledve eltorzul vagy hátrál.

Még döntőbb a szenzorok összehasonlítása. A radar és a LiDAR nem „látja” a délibábot, hiszen nincs ott fizikai tárgy. Így a rendszer gyorsan megerősítheti, hogy nincs szükség vészfékezésre.

A magasabb szintű önvezetésnél a döntés bonyolultabb. Lassítson a rendszer, figyelmeztesse a sofőrt, vagy egyszerűen hajtson át a látszólagos tócsán? Ilyenkor a környezet is számít: hogyan viselkednek a többi autó, látható-e felcsapódó víz, milyen a visszaverődés mintázata. Valószínűségi játék kezdődik, a rendszer felméri, mennyire biztos a diagnózisban, és ehhez igazítja a reakciót.

Végső soron a forró aszfalton megjelenő délibáb nem jelent végzetes csapdát az önvezető rendszereknek, de éles emlékeztető: a legfejlettebb autó sem úgy látja a világot, ahogy mi. Csak valószínűségeket számol, és bízik benne, hogy az egyenlet helyes marad.