Lamborghini Diablo 35 évesen: Egy szupersportautó, amelyet az idő túlszárnyalt, de a történelem sosem

Ha a Countach a nyolcvanas évek felfújt önbizalmát testesítette meg, a Diablo már egy új korszakban született: a globális luxus, a vállalati felügyelet és a technológia csábító ígéretének hajnalán. A 132-es projektkód alatt 1985-ben indult a fejlesztés, egyetlen, merész céllal – megalkotni „a világ leggyorsabb autóját”. A Lamborghinihez időközben csatlakozó Chrysler némileg visszafogta az olasz dizájn legvadabb vonásait. Az eredmény első pillantásra szelídebbnek tűnt, mégis pazarul túlzó maradt: ollós ajtók, hatalmas hátsó fedél és egy pilótafülkére emlékeztető belső tér.

A Diablo 1990-ben, Monte Carlóban mutatkozott be, készen arra, hogy beírja magát a rekordok könyvébe. A motorháztető alatt egy 5,7 literes V12-es dolgozott, 492 lóerővel és több mint 325 km/h végsebességgel – abban a világban, ahol az „internet” még csak mérnöki szakkifejezés volt. A Diablo nemcsak gyors volt, hanem pimasz is. És ez tökéletesen illett hozzá.

Akkoriban a Lamborghini még messze volt a mai vállalati csillogástól. A Diablo nyers fém és némi karbon keveréke volt, kézművesek építették, akik ösztönből dolgoztak, nem laboratóriumi protokollok szerint. Ugyanakkor ez volt az első Lamborghini, amely némi kényelmet is kínált: elektromos ablakok, állítható ülések, sőt Alpine hangrendszer – luxusok, amelyek inkább fejlődésnek, mint paródiának hatottak.

1993-ban jött az igazi meglepetés: a négykerék-meghajtású Diablo VT. Ez akkoriban szentségtörésnek számított egy szupersportautónál, később viszont minden V12-es Lamborghini alapfelszereltsége lett. Az évtized során a SE30, Jota és VT Roadster különkiadások tovább erősítették a Diablo popkulturális hírnevét – poszterautóvá váltak egy túlfogyasztáson felnőtt generáció számára.

Az Audi 1998-as érkezése német racionalitást hozott Sant’Agatába. Fix fényszórók, ABS és nagyobb, 6 literes V12-es motor jelezték a vég kezdetét, de egyben egy új korszak nyitányát is. Az utolsó, Luc Donckerwolke által tervezett 6.0 SE már egy olyan Lamborghini volt, amelyet legalább annyira a márkaimázs, mint az őrület határozott meg.

A Diablo nemcsak az aszfalton élt tovább. Feltűnt filmekben, videoklipekben, reklámokban – Dumb és Dumber, Halj meg máskor, Jamiroquai „Cosmic Girl”-je. Akkoriban egy piros szupersportautó többet jelentett a teljesítménynél: azt üzente, hogy a világ azoké, akik sosem kérnek engedélyt. Olyan tulajdonosok, mint Mike Tyson, Nicolas Cage vagy Jay Leno nem a fogyasztás miatt aggódtak – a megjelenés számított.

Összesen mindössze 2 903 Diablo készült, mindegyik igazi kultikus tárgy lett. A Lamborghini Polo Storico részlege ma is jól működő üzletet épített a kilencvenes évek egójának hitelesítésére. Az SE30 és GT változatok aukciókon már-már abszurd összegekért kelnek el, de ez elkerülhetetlen – a legendák nem veszítenek értékükből, csak egyre drágábbak lesznek.

Amikor 2001-ben leállt a gyártás, nemcsak egy modell tűnt el, hanem egy egész korszak is. A Diablo volt az utolsó „tiszta” Lamborghini, mielőtt az Audi számító tökéletessége átvette volna az irányítást, mielőtt az őrület marketingstratégiává vált.

Harmincöt év elteltével a Diablo pontosan ott van, ahol lennie kell – félig múzeumban, félig mítoszban. Egy autó, amely túl hangos, túl gyors és túl őszinte a mai elektromos világhoz. Éppen ezért maradt fontos.